Lady Di és Teréz anya halálának kapcsán - melyek 1997 kora őszén, nyárutóján vezető hírekké váltak az egész világon egyaránt - számos újságcikk látott napvilágot az eseményeket elemzendő. Összehasonlítva ezek közül néhányat a korábban megjelenő cikkekkel, melyek szintúgy a szóban forgó személyekről szóltak - csakhogy még életükben olvashatóak voltak - a sajtó „gyászmunkájának” lehetünk tanúi: hogyan lesznek holtak a sajtó által kreált virtuális személyiségek. Azaz hogyan temeti el a sajtó a saját maga által kreált szerepeket, melyeket még éltében kanyarított a hús-vér személyiségek mellé, multiplikálva azokat. Mert ugye mindenki eltemeti a halottait, miért épp a sajtó lenne kivétel?

Volt, aki Teréz anyában a rendfőnöknőjét, a barátnőjét, egy szentként tisztelt „anyát”... volt, aki Dianában az anyját, testvérét, ex-feleségét... temette el. A sajtó pedig eltemette az ezekhez az élő személyiségekhez kapcsolt szociális konstrukciókat, amelyekkel helyettesítette ezen személyiségek eredetijét. S mivel ő teremtette őket, neki áll jogában - és lehetőségében is - eltemetni őket.

A kérdés az, hogy milyenek voltak a nyilvánosságban kialakított szociális konstrukciók, a multiplikált hasonmások? Mindennek kiderítéséhez alapos elemző munkára volna szükség, amire sajnos az anyag bősége és sokszínűsége valamint az idő hiányában természetesen nem vállalkozhatunk. Viszont a teljesség igénye nélkül, lehetőség mutatkozik arra, hogy egy-két cikket kiemelve a sokaságból néhány vonást kiragadjunk a nyilvánosság által megjelenített szerepekből: milyenek voltak ezek a valóságról készült lenyomatok, amelyeket aztán az emberek egymás közötti kommunikációikban színeztek ki? Persze az igazán izgató kérdés az, hogy milyenek voltak valójában, teljes emberi mivoltukban ezek az emberek - össze tudnánk-e vetni a nyilvánosság által megjelenített és az eredetiül szolgáló személyeket? Mindez filozófiai problémákhoz vezet el minket, s ezáltal filozófiai feloldásra is van szükségünk. A posztmodern filozófia apostola - Jean Baudrillard - szerint a multiplikációval - másolással és a másolatok szétszóródásával - az eredeti megsemmisül, mert minden eredetivé válik, s mindegyik helyettesíti a másikat. S ha nincs eredeti akkor azt a másolatokkal sem lehet összevetni - csak a másolatokat egymással.

Ezáltal elértünk elemzésünk kiindulási pontjához: Teréz anya és Lady Di csak úgy és annyiban léteznek-léteztek a számunkra - a hallgatag többség számára -, ahogy a médiában megjelentek - tehát közvetített, mediatizált módon. De, mint ahogy azt már korábban elmondtuk - és egyúttal megelőlegeztük - a nyilvánosság saját maga kreálja ezeket a másokat, s kis posztmodern merészséggel mondhatnánk, hogy a temetésről való híradással maga is temeti el a konstrukcióit: számunkra ezek a személyek - ha misztifikáljuk a dolgot - azért halnak meg, mert a sajtóban hírt adnak róla, mert „meghalasztották” őket.

Viszont ha már az eredetit nem áll módunkban megismerni, mert a multiplikáció folytán megsemmisül a számunkra, vizsgáljuk meg a másolatokat, azokat a szereplőket, akiket a nyilvánosság révén viszont „ismerünk”.